Siklóernyőzés mindenkinek

 Siklóernyőzésben a kaland nem ér véget a leszállásnál. A leszállás helyétől függetlenül, legyen az a Nagy-Somlyó aljában, Bánkfalván a falu szélén vagy Comăneşti határában, általában odajönnek az emberek és egy beszélgetés kezdődik. Annak ellenére, hogy a Somlyó hegye fölött már az lenne furcsa, ha nem lennének siklóernyősök, az emberek mégis nagyon keveset tudnak ennek a sportnak a miértjeiről és hogyanjairól. A kérdések gyakran ismétlődnek, ezért született ez a beszámoló, hogy betekintést nyújtson ebbe a sportba, és megválaszolja a leggyakrabban feltett kérdéseket.

 Miért?

Talán ezt szokták legritkábban megkérdezni, mert valahogy mindenki tudja vagy érzi, amikor siklóernyősöket lát a levegőben. De azt mindenképp hozzá kell tenni, hogy a repülés más válfajaihoz képest valószínűleg ezzel lehet a legközvetlenebbi kapcsolatba kerülni a természettel: nem veszi körül több tonna acél, nincsenek ordító motorok, és karnyújtásra közel lehet repülni fákhoz, hegyekhez, felhőkhöz, sokszor együtt repülnek madarakkal, és az egész felszerelés egy hátizsákba belefér: a pilóta felmászik egy hegytetőre, kicsomagol, és máris indulhat. Ugyanígy, bárhol száll is le, összecsomagol, hátára veszi a 15–25 kilós hátizsákot, és lehet hazaindulni.

 Mivel és hogyan repülnek?

A felszerelés két fő részből áll. A siklóernyő nagyon vékony légmentes szövetből készült kétrétegű szerkezet. Az ernyő elülső részén nyílások találhatók, és a szél ezeken keresztül tölti fel a belül üres siklóernyőt levegővel, és így adja meg annak formáját. A siklóernyő így tulajdonképpen egy levegővel feltöltött szárny, ami a repülőgépek szárnyával teljesen azonos módon siklik a levegőben. A szárny két vége lefele görbül, és ez a két vége a függőleges vezérsík szerepét tölti be. A pilóta egy beülőnek nevezett félig hátizsák, félig függőágy jellegű valamiben ül, és a szárnyhoz nagyon sok zsinórral kapcsolódik.

A siklóernyő irányítása nagyon egyszerű: a pilóta két fékzsinórt fog, amik a szárny két hátsó végéhez kapcsolódnak, és ha az egyiket meghúzza, és a fordulási irányba dől (a bicikli irányításához nagyon hasonlóan) a siklóernyő a kívánt irányba fordul.

A szárny siklását a levegőben nem a motor és légcsavar által generált húzóerő, hanem a pilóta súlya biztosítja. A siklóernyős felszerelés nem tartalmaz motort (azért van, aki háti motorral is repül, de ez viszonylag ritka), és így a siklóernyő sem tud a gravitációval mást kezdeni sajnos, mint hogy folyamatosan süllyedve siklik a levegőben. A modern siklóernyők általában egy méter süllyedéssel kb. nyolc métert siklanak előre (ez a siklószám), de külső erő hatása nélkül soha nem repülnek felfele. Eközben kb. 35 km/óra sebességgel haladnak a körülöttük lévő levegőhöz képest. Szélirányban haladva a szél és a szárny sebessége persze összeadódik, 20 km/h-s szélben a siklóernyő a földhöz képest már 55 km/h-val halad szélirányban, széllel szemben viszont csak 15-tel.

Felszállás általában egy meredek hegyoldalról történik, és a közhiedelemmel ellentétben nem kell sehonnan sem leugrani, a pilóta csak felemeli az ernyőt, az megtelik levegővel, kialakul a szárnyformája, és egyszerűen elsiklik a saját pályája mentén a meredek hegyoldaltól. Ez kb. annyit tesz lehetővé, hogy a Somlyó-hegyi felszállótól, az erdő alól a borvízkútig repülhetnek be, de ehhez képest viszont a tarka ernyőket a felszállóhelynél jóval magasabban lehet látni a városból, és jóval több ideig és jóval távolabbra is el szoktak repülni a csíki pilóták. Itt kezdődik a siklóernyőzés tudománya és művészete. És a várakozás.

 Szél, termik és következmények

Mivel a siklóernyő motor nélkül csak lefele tartó pályán siklik a levegőben, ezért a repülés sikeréért teljesen a környezeti feltételekre van utalva. Így a siklóernyőzés nagyon időigényes sport: a pilóták vagy azt várják, hogy enyhüljön, vagy azt, hogy erősödjön a szél, szóródjanak szét a felhők, süssön ki a nap, ilyesmi.

A siklóernyős úgy tudja meghosszabbítani a repülését, ha felfele emelkedő légtömegben repül. Ha a siklóernyő körül a levegő nagyobb sebességgel emelkedik, mint amennyire a siklóernyő süllyed a levegőhöz képest, máris felfele repülnek. Így a siklóernyős mindig a felemelkedő légtömeget keresi. Ez több okból is kialakulhat, de ezek közül két fő lehetőséget használnak ki. A leggyakoribb és legegyszerűbb a mindenki által ismert szél. Ha a szél egy hegyoldalba ütközik, nem tehet mást, csak felemelkedik a hegyoldal mentén, és átbukik fölötte. A siklóernyősök pedig ezeket a szélirányba álló hegyoldalakat használják ki (persze mindig az aznapi szélirány szerint), és a hegyoldal előtti/fölötti emelkedő légtömegben órákig is a levegőben tudnak maradni. A hegytetőhöz képest még kb. 100-200 méterrel magasabbra lehet így emelkedni, és vízszintesen is eléggé behatárolt a terület: a hegy mögött a lefele áramló levegő légörvényeket képez, a hegy előtt (a szélirány felől) pedig nem emelkedik a levegő. Ahhoz, hogy a pilóta eltávolodhasson a hegyoldaltól, a termikek segítenek, de ehhez egy zárójelet kell nyitni.

A nyári égen bodorodó gomolyfelhők (kumuluszok) okát a földön kell keresni. A napsütés nem melegíti közvetlenül a levegőt, csak a földet, amire rásüt. A föld viszont felmelegíti a fölötte lévő levegőréteget egészen addig, amíg az kitágul, és jóval könnyebb lesz, mint a magasabban lévő légtömegek, Ez a levegőréteg addig melegedik, amíg egyszer csak egy elnyújtott buborék (vízcsepp) formájában elszabadul, és felfele indul. Mindez teljesen láthatatlanul történik, a földön csak széllökéseket és a hirtelen változó szélirányt észleljük. Az elszabaduló meleg légbuborék általában addig emelkedik, amíg olyan magasra nem ér, hogy a benne lévő vízpára kicsapódik, és egy gomolyfelhő keletkezik valahol 2000 és 3500 méter közötti magasságban. A siklóernyős pilóták és a ragadozó madarak, gólyák stb. ezeket a felemelkedő termikeket használják ki, ezekben köröznek, hogy ingyen és bérmentve, kb. 1 – 5 m/s emelkedéssel magasságot nyerjenek (ez a termikelés vagy kitekerés). Egészen a felhőkig. És 3000 méter magasból a Csíki medence nem mindennapi látvány.

 Hogyan tovább?

Ebben a magasságban már a siklóernyő repülőgépnek számít a többi ilyen-olyan okból repülő szerkezet és a légi irányítás számára, és szabályokat kell betartania. Nem repülhetnek felhőben, mert összeütközhetnek más repülőkkel, nem repülhetnek 3050 méter fölött, mert az már más repülőgépeknek fenntartott légtér, és nem repülhetnek tiltott légtérben repülőterek, katonai létesítmények, atomerőművek stb. körül. Még számos más szabályt is be kell tartani, de a gomolyfelhő alá felköröző siklóernyősnek egy dolog a legfontosabb: tovább siklani folyamatosan süllyedve úgy, hogy az elkerülhetetlen földet érés előtt megtalálja a következő termiket, és azzal újra a felhőig emelkedjen. A termikek láthatatlanok, és megtalálásuk sok éves gyakorlatot, sok száz túl korai leszállást, szakkönyvek és videók végig tanulmányozását és nagyon jó meteorológiai ismereteket feltételez.

A felhőig termikelés, siklás, újabb kitekerés, tovább siklás sorozatát egészen sötétedésig lehet végezni, amíg a nap biztosítja az energiát a termikek kialakulásához. Egyes pilótáknak már-már legendás szimata alakult ki, és így sikerült, hogy Csíksomlyóról Cristi Manu 2009-ben 150 km-t repült (légvonalban) a Galac megyei Iveşti faluig (autóúton 210 km), Sárig István pedig a Mexikóban tartott siklóernyős világbajnokságig jutott el.

 Veszélyes?

Talán abba egyezne bele mindenki a legkönnyebben, hogy ez egy nagyon veszélyes sport. Hat kilogrammnyi szövet és pár milliméter vastag cérnaszálakon függni a földtől akár több ezer méter magasságban nem is tűnhet biztonságosnak. És tényleg, a repülés halálos balesettel is végződhet. Ennek ellenére a sport művelői úgy gondolják, hogy ez nem veszélyesebb, mint például a Torjai büdösbarlangba beülni mofettázni. Ha nem tartják be az alapvető biztonsági szabályokat (ittasan, betegen, szükségtelen kockázatot vállalva végzik), akkor nagyon könnyen végzetes lehet, de megfelelő körültekintéssel és biztonsági határokkal akár hetvenéves korban is vígan élvezhetik mindkettőt. Szerencsére számos hibát kell egymásra halmozni, hogy tényleges veszély kialakuljon, derült égből nem ér villámcsapás. Életbevágó, hogy a pilóta felelősségteljesen és körültekintően repüljön, és a csíki ernyősök nagyon jól teljesítettek ezen a téren: 86 óta nem volt bokaficamnál komolyabb siklóernyős baleset Csíksomlyón. Minél távolabb kerül a földtől, a pilóta annál nagyobb biztonságban van, mert a levegőben nem ütheti meg magát, csak földet éréskor, és nagyobb magasság több időt jelent egy veszélyes helyzet megoldására. Ilyen szempontból a repülés sokkal biztonságosabb a motorozásnál, ahol nem kétezer, hanem a földtől csak fél méterre száguldoznak.

 Legnagyobb veszélyek?

A leggyakoribb és ezért a legnagyobb veszély a hegyek/dombok szélárnyékos oldalán repülni. Minél erősebb a szél, a dombok szélvédett oldalán annál erősebb és kaotikusabb légörvények (rotor) alakulnak ki, amik bármilyen repülő szerkezetet nagyon próbára tesznek. Előfordult már, hogy a pilóta a szél felőli oldalon startolt, de a túl erős szél egyszerűen átfújta a domb fölött a rotorba, ahol aztán teljesen irányíthatatlanul és kiszolgáltatva kavargott az örvényekben, amíg a földhöz nem csapódott. A helyzet teljesen egyszerűen megelőzhető: túl erős szélben (25 km/h fölött) NEM szabad felszállni!

Másik leggyakoribb veszély a nyári zivatarfelhők (kumulonimbusz) körül keletkezik. A felhőszakadással járó nyári zivatarfelhők a jámbor gomolyfelhőkhöz hasonlóan keletkeznek úgy, hogy a nedves és meleg levegő nagy sebességgel, akár 20 m/s-al (hét emelet egy másodperc alatt) áramlik felfele egészen 8 000 – 10 000 méter magasságig. A zivatarfelhőhöz túl közel merészkedő siklóernyő (de bármilyen más „komolyabb” repülő szerkezet is) általában már nem menekül, a feláramló levegő beszippantja, és a pilóta nagyon hamar oxigénhiányos mínusz 50 fokos fekete felhőben találja magát körülötte csapkodó villámokkal. Itt is a megelőzés a legfontosabb: a pilóta már reggel elköveti a hibát, amikor nem nézi meg az időjárás előrejelzést, hogy zivatarokat jósolnak aznapra. Ezért ahogy a felhők tornyosulni kezdenek, a jámborabb pilóták biztonságos leszállóhelyet keresnek maguknak. Fontos a sietség, mert a zivatarfelhők egy más veszélyt is jelentenek. Ha lehull a nyári zápor, körülötte hirtelen lehűl a levegő, és a hideg levegő nagy sebességgel indulhat el minden irányba, az erős szélben meg lehet, hogy nem a pilóta választja meg, hogy hova száll le (fára, épületre szállás, légörvények). A többi veszélyt már mindenkinek magában kell keresnie: meggondolatlanság, tudatlanság, fáradtság, én majd megmutatom...

A siklóernyőzést a művelői nem is tartják extrém sportnak. Inkább hasonlít a horgászáshoz, mert a sikeres repüléshez folyamatosan kell figyelni, kivárni és ismerni a természetet. Csak a kilátás más.

 Irta: Juhász Tihamér